Joint work with Marina Sztefanu

A knightly armour takes a rest from cycling, sits on a gentle looking little hill. Maybe It is tired, maybe just wants to get its head around something. There’s no body inside. It’s hollow. Purchased the bike second hand, but it’s a good one, comes handy when one wants to go. It needs to be taken to the mechanic for maintenance once a year and that’s it. You’re free to go anywhere. Not a steed, but almost. Doesn’t pollute the air, and from the movement, the joints won’t get rusty.

It’d be so nice to hear a gentle, calming tune, because the dragon is awakening.

But all this is just artificial. A fairy-tale.

photos: Barnabás Neogrády-Kiss

–

Súgjatok vidám éneket

Egy lovagpáncél megpihen biciklizés közben egy kellemesnek tűnő dombocskán. Vagy elfáradt, vagy csak tűnődik valamin. Nincs benne test. Használtan vette a bicajt, de jó szolgálatot tesz, mikor menni kell. Jó bringa. Évente egyszer kell csupán elvinni szerelőhöz, hogy nézze át – kis generál, aztán csak felül rá és mehet akárhova. Nem paripa, de szinte olyan. Nem szennyezi a levegőt és a mozgástól legalább az ízületek sem rozsdásodnak be.

Olyan jó lenne valami kellemes, nyugtató dallamot hallani, mert ébredezik a sárkány.

De ez mind csak utánzat. Mese.

Fodor Balázs megnyitón elhangzott, a munkához kapcsolódó verse:

VÍG UTCA

Marinának és Gergőnek

Minden szivárgó vízcső fölött
felrepedezik az aszfalt előbb vagy utóbb.
Mint az álom, ahogy egyre gyakrabban
ébredünk meg éjszakánként.

Ez nem a körúti villásreggelizők melankóliája.
Csak az idő tágította, egyre mélyülő harangtest bennünk,
amikor megkondul az önbecsülés,
de csökken a frekvenciatartománya.

Akár az elfeledett életformák.
A darwini biodráma lebomló
szénizotópjainak sugárzásnyomairól
talán jobb nem is venni tudomást,

mert túl könnyen leszünk az újrafelfedezéstől
megrészegült régészek, és dülöngélünk lefelé
a véleményökonómia tárnáiban.
Nem hinném, hogy apáink álmai lennénk.

Elárvulunk, közösen a végső
elbizonytalanodás peremvidékén.
Úgy ropognak a kiszáradt agyagtáblák,
mint a megavasodott csokimikulás.

Csomagolásából sapkát és páncélt készítünk.
Szánkban szavakká olvadnak a mondatok,
majd betűkké, ahogy eltűnünk magunkból.
De mielőtt az afázia végleg eluralkodik rajtunk,

fogjátok meg egymás kezét,
mint az intézményesített gyerekek,
ha kell, hát szutykos kézzel is,
és súgjatok vidám éneket.

fotó: Neogrády-Kiss Barnabás