X and Y are sitting with their tongues in their mouth, watching the sky change, thinking that art is nothing extraordinary. Just as the lives for the most of us, too. Not even when we see our image in the mirror every morning, as the prerequisite for all existence.

If we start a text with denial, we probably do it with obvious dramaturgical motives. That is, to refute it at the end as a punch line. But in art, there really isn’t anything extraordinary.

X and Y are sitting, watching the sky change, with their tongue in their mouths, telling a story. Like the collective consciousness of tribal communities, reapeating a story over and over, thus creating the world itself. Just like the Sun rising and setting again and again.

If need be, on paper. If need be, from paper. From which we were able to create whatever we wanted even as kids. And though we grow into more complex souls with age, deep down, we retain our childish selves, who can’t wait to hear another story. Then another. Because where the playful element vanishes from life, there vanishes happiness and serenity too. The culture of the Sanctity of Game, is the culture of the Homo Sapiens and it’s carried by our stories, through language. Language, which at some point split into sound and image. But even in its split, remained just what it is.

X and Y are sitting, whatching the sky change, because everyone likes to stare into the fire. They try to imagine their place in the Universe. Where and when, how many generation of stars it took for the elements that compose even themselves, to develop. The Homo Sapiens thinks about its own phylogenesis. From senseless physical violence, to possible futures. Just like how a particle would think about itself in the moment of quantum superposition until it’s realized. Or even after that!

Thanks to what processes and in which moment the magic came to be, which gives names to things? Magic and games are full of secrets. Poetry is a game. With the help of poetry, we tell stories. We need stories, to explain the meaning of moments, since the World is a sum of interactions (and therefore: stories) not things. So time, which makes every of this possible, cannot be neglected.

X and Y are sitting with their tongues in their mouth and are thinking about art. Art, that is nothing extraordinary, but is a playful attempt on a new story, which is thinking out, and tells itself. Which can possibly give name to something, maybe to themselves. Which contains every earlier art and magic. Like the Universe, which creates Man, to solve the mystery.

*The text contains distorted and unmarked quotes from Paul Auster, Byung-Chul Han, Haness Bohringer, Carl Sagan, Carlo Rovelli and Ian M. Banks.

text by: Balázs Fodor

photos: Nikoletta Fazekas, Barnabás Neogrády-Kiss

at: 1111 galéria, Budapest

//

Meleg sugarak simogatják leszakított bőrünket

X és Y ülnek, szájukban nyelvükkel, az égbolt színeváltozását figyelve és azon töprengenek, hogy művészetben nincsen semmi különös. Ahogy legtöbbünk életében sem. Még akkor sem, ha fontosságunk tudatában, olykor minden létezés alapfeltételeit látjuk is a tükörben reggelente.

Ha tagadással kezdünk egy írást, vélhetőleg jól kiszámítható dramaturgiai hátsó szándékkal tesszük. Méghozzá hogy a szöveg végén, amolyan csattanó féleképpen cáfolhassuk azt. A művészetben azonban tényleg nincs semmi különös.

X és Y ülnek az égbolt színeváltozását figyelve, szájukban nyelvükkel és egy emberi történetet mesélnek el. Akár a törzsközösségek tagjai által a kollektív tudat, mely folyamatosan egy elbeszélést ismétel. Megteremtve ezzel magát a világot. Akár az újra és újra felkelő majd lenyugvó Napok.

Ha kell hát papíron. Ha kell, hát papírból. Amiből, már gyerekként is bármit megalkothattunk. S még ha öregszünk is és egyre bonyolultabb lelkek leszünk, a mélyben mégis megőrizzük azt a gyermeki önmagunkat, aki alig várja a következő történetet, aztán a következőt. Mert ahol elvész az életből a játékos elem, ott elvész a derű, a jókedv is. A játék szentségét őrző kultúra a homo sapiens kultúrája, melyet történeteink hordoznak a nyelven keresztül. A nyelven, ami egykor kettészakadt hangokra és képekre, de még így elemeiben is megmaradt annak, ami.

X és Y ülnek az égbolt színeváltozását figyelve, hiszen mindenki szeret a tűzbe bámulni. Megpróbálják elképzelni helyüket a világegyetemben. Hol és mikor alakult úgy, hány csillag generáció kellet ahhoz, hogy kialakuljanak az elemek, melyek őket is alkotják. A homo sapiens elgondolja saját maga törzsfejlődését egészen a szándéktalan fizika erőszakától a lehetséges jövőkig. Akárha egy részecske képzelné el magát a kvantum szuperpozíció minden pillanatában, amíg meg nem valósul, sőt azt követően is.

Milyen folyamatoknak köszönhető és mely pillanatban jött létre a varázslat melyben nevet kap a dolog? A varázslat, a játék titokkal teli. A költészet játék. A költészet segítségével történeteket mesélünk el. A történetek ahhoz kellenek, hogy egy pillanat értelmét elmagyarázzuk, hiszen a világ interakciók, vagyis történetek összessége és nem dolgoké. Az idő, ami ezt lehetővé teszi tehát elhanyagolhatatlan.

X és Y ülnek szájukban a nyelvükkel és a művészetről gondolkodnak. A művészetről, melyben nincsen semmi különös, ámbár játékos kísérlet egy új történetre, mely elgondolja és elbeszéli saját magát. Melyből nevet kaphatnak a dolgok, s talán ők maguk is. Melyben ott rejlik minden korábbi művészet és varázslat. Akár az univerzum, ami megteremti az embert, hogy megfejtse a titkot.

A szövegben torzított formában jelöletlen idézetek szerepelnek Paul Austertől, Byung-Chul Hantól, Haness Bohringertől, Carl Sagantól, Carlo rovellitől, Ian M Bankstől.

szöveg: Fodor Balázs

fotók: Fazekas Nikoletta, Neogrády-Kiss Barnabás

helyszín: 1111 galéria, Budapest