We didn’t.

We tell a tale about how the world is nothing but events and an invisibly small part of these events is ours. And even of this invisibly small part, a seemingly insignificant, smaller part is a sweet moment.

But they can cover up our entire life.

And the other invisible parts of the big whole belong to everyone else.

at: Vízivárosi galéria, Budapest
Curator: Balázs Fodor
photos: Barnabás Neogrády-Kiss

//

Puha pillanatokba takarózunk

Olyan igazán sosem fázunk, mert a kedves pillanataink paplant szőnek nekünk, abba takarózunk. Talán ébredtünk már hajnalban madárcsicsergésre, kipihenten egy harmatos réten ezernyi virág közt, élő szellemeivel azoknak, akiket valaha szerettünk? Tennivaló nélkül, gondtalanul.

Nem ébredtünk.

Mesét mondunk arról, hogy a világ semmi másból nem áll, mint történésekből és ezeknek a történéseknek egy láthatatlanul kis része a miénk. És még ennek a láthatatlanul kis résznek is egy jelentéktelennek tűnő, kisebb része kedves pillanat.

De be tudják takargatni az egész életünket.

A nagy egész többi láthatatlan része pedig mindenki másé.

helyszín: Vízivárosi galéria, Budapest
kurátor: Fodor Balázs
fotók: Neogrády-Kiss Barnabás

Utilitariansm drives them, which raised the fort. Which sharpened the stakes to defend the sublime, defenseless vegetable-angel. They’re assaulting without an end, having nothing before them, just that fort.

The garden is a fort. It intends to defend everything, that seems beneficial and creates a desert in the process.

The battlefield is made Armageddonic by the utilitarian God of this war.

photos: Barnabás Neogrády-Kiss

at: Hungarian Art and Business, Budapest

//

A csupaszcsigák nem szórakoznak

A vadmurok magja, mint angyal ragyog az égen. Harcban áll. A rohamozó csupaszcsigák mind ki akarnak harapni egy darabot abból, amit szimbolizál.

A haszonszemlélet hajtja őket, ami az erődöt emelte. Ami kihegyezte a karókat, hogy megvédje a fennséges, védtelen zöldség-angyalt. Vég nélkül rohamoznak, nincs más, csak az emelvény előttük.

A kert erőd. Védelmet szán mindennek, amit hasznosnak vél, és közben sivatagot csinál.

A csateteret ennek a háborúnak haszonszemléletű Istene teszi armageddonivá.

fotók: Neogrády-Kiss Barnabás

helyszín: Hungarian Art and Business, Budapest

If we start a text with denial, we probably do it with obvious dramaturgical motives. That is, to refute it at the end as a punch line. But in art, there really isn’t anything extraordinary.

X and Y are sitting, watching the sky change, with their tongue in their mouths, telling a story. Like the collective consciousness of tribal communities, reapeating a story over and over, thus creating the world itself. Just like the Sun rising and setting again and again.

If need be, on paper. If need be, from paper. From which we were able to create whatever we wanted even as kids. And though we grow into more complex souls with age, deep down, we retain our childish selves, who can’t wait to hear another story. Then another. Because where the playful element vanishes from life, there vanishes happiness and serenity too. The culture of the Sanctity of Game, is the culture of the Homo Sapiens and it’s carried by our stories, through language. Language, which at some point split into sound and image. But even in its split, remained just what it is.

X and Y are sitting, whatching the sky change, because everyone likes to stare into the fire. They try to imagine their place in the Universe. Where and when, how many generation of stars it took for the elements that compose even themselves, to develop. The Homo Sapiens thinks about its own phylogenesis. From senseless physical violence, to possible futures. Just like how a particle would think about itself in the moment of quantum superposition until it’s realized. Or even after that!

Thanks to what processes and in which moment the magic came to be, which gives names to things? Magic and games are full of secrets. Poetry is a game. With the help of poetry, we tell stories. We need stories, to explain the meaning of moments, since the World is a sum of interactions (and therefore: stories) not things. So time, which makes every of this possible, cannot be neglected.

X and Y are sitting with their tongues in their mouth and are thinking about art. Art, that is nothing extraordinary, but is a playful attempt on a new story, which is thinking out, and tells itself. Which can possibly give name to something, maybe to themselves. Which contains every earlier art and magic. Like the Universe, which creates Man, to solve the mystery.

*The text contains distorted and unmarked quotes from Paul Auster, Byung-Chul Han, Haness Bohringer, Carl Sagan, Carlo Rovelli and Ian M. Banks.

text by: Balázs Fodor

photos: Nikoletta Fazekas, Barnabás Neogrády-Kiss

at: 1111 galéria, Budapest

//

Meleg sugarak simogatják leszakított bőrünket

X és Y ülnek, szájukban nyelvükkel, az égbolt színeváltozását figyelve és azon töprengenek, hogy művészetben nincsen semmi különös. Ahogy legtöbbünk életében sem. Még akkor sem, ha fontosságunk tudatában, olykor minden létezés alapfeltételeit látjuk is a tükörben reggelente.

Ha tagadással kezdünk egy írást, vélhetőleg jól kiszámítható dramaturgiai hátsó szándékkal tesszük. Méghozzá hogy a szöveg végén, amolyan csattanó féleképpen cáfolhassuk azt. A művészetben azonban tényleg nincs semmi különös.

X és Y ülnek az égbolt színeváltozását figyelve, szájukban nyelvükkel és egy emberi történetet mesélnek el. Akár a törzsközösségek tagjai által a kollektív tudat, mely folyamatosan egy elbeszélést ismétel. Megteremtve ezzel magát a világot. Akár az újra és újra felkelő majd lenyugvó Napok.

Ha kell hát papíron. Ha kell, hát papírból. Amiből, már gyerekként is bármit megalkothattunk. S még ha öregszünk is és egyre bonyolultabb lelkek leszünk, a mélyben mégis megőrizzük azt a gyermeki önmagunkat, aki alig várja a következő történetet, aztán a következőt. Mert ahol elvész az életből a játékos elem, ott elvész a derű, a jókedv is. A játék szentségét őrző kultúra a homo sapiens kultúrája, melyet történeteink hordoznak a nyelven keresztül. A nyelven, ami egykor kettészakadt hangokra és képekre, de még így elemeiben is megmaradt annak, ami.

X és Y ülnek az égbolt színeváltozását figyelve, hiszen mindenki szeret a tűzbe bámulni. Megpróbálják elképzelni helyüket a világegyetemben. Hol és mikor alakult úgy, hány csillag generáció kellet ahhoz, hogy kialakuljanak az elemek, melyek őket is alkotják. A homo sapiens elgondolja saját maga törzsfejlődését egészen a szándéktalan fizika erőszakától a lehetséges jövőkig. Akárha egy részecske képzelné el magát a kvantum szuperpozíció minden pillanatában, amíg meg nem valósul, sőt azt követően is.

Milyen folyamatoknak köszönhető és mely pillanatban jött létre a varázslat melyben nevet kap a dolog? A varázslat, a játék titokkal teli. A költészet játék. A költészet segítségével történeteket mesélünk el. A történetek ahhoz kellenek, hogy egy pillanat értelmét elmagyarázzuk, hiszen a világ interakciók, vagyis történetek összessége és nem dolgoké. Az idő, ami ezt lehetővé teszi tehát elhanyagolhatatlan.

X és Y ülnek szájukban a nyelvükkel és a művészetről gondolkodnak. A művészetről, melyben nincsen semmi különös, ámbár játékos kísérlet egy új történetre, mely elgondolja és elbeszéli saját magát. Melyből nevet kaphatnak a dolgok, s talán ők maguk is. Melyben ott rejlik minden korábbi művészet és varázslat. Akár az univerzum, ami megteremti az embert, hogy megfejtse a titkot.

A szövegben torzított formában jelöletlen idézetek szerepelnek Paul Austertől, Byung-Chul Hantól, Haness Bohringertől, Carl Sagantól, Carlo rovellitől, Ian M Bankstől.

szöveg: Fodor Balázs

fotók: Fazekas Nikoletta, Neogrády-Kiss Barnabás

helyszín: 1111 galéria, Budapest

A knightly armour takes a rest from cycling, sits on a gentle looking little hill. Maybe It is tired, maybe just wants to get its head around something. There’s no body inside. It’s hollow. Purchased the bike second hand, but it’s a good one, comes handy when one wants to go. It needs to be taken to the mechanic for maintenance once a year and that’s it. You’re free to go anywhere. Not a steed, but almost. Doesn’t pollute the air, and from the movement, the joints won’t get rusty.

It’d be so nice to hear a gentle, calming tune, because the dragon is awakening.

But all this is just artificial. A fairy-tale.

photos: Barnabás Neogrády-Kiss

–

Súgjatok vidám éneket

Egy lovagpáncél megpihen biciklizés közben egy kellemesnek tűnő dombocskán. Vagy elfáradt, vagy csak tűnődik valamin. Nincs benne test. Használtan vette a bicajt, de jó szolgálatot tesz, mikor menni kell. Jó bringa. Évente egyszer kell csupán elvinni szerelőhöz, hogy nézze át – kis generál, aztán csak felül rá és mehet akárhova. Nem paripa, de szinte olyan. Nem szennyezi a levegőt és a mozgástól legalább az ízületek sem rozsdásodnak be.

Olyan jó lenne valami kellemes, nyugtató dallamot hallani, mert ébredezik a sárkány.

De ez mind csak utánzat. Mese.

Fodor Balázs megnyitón elhangzott, a munkához kapcsolódó verse:

VÍG UTCA

Marinának és Gergőnek

Minden szivárgó vízcső fölött
felrepedezik az aszfalt előbb vagy utóbb.
Mint az álom, ahogy egyre gyakrabban
ébredünk meg éjszakánként.

Ez nem a körúti villásreggelizők melankóliája.
Csak az idő tágította, egyre mélyülő harangtest bennünk,
amikor megkondul az önbecsülés,
de csökken a frekvenciatartománya.

Akár az elfeledett életformák.
A darwini biodráma lebomló
szénizotópjainak sugárzásnyomairól
talán jobb nem is venni tudomást,

mert túl könnyen leszünk az újrafelfedezéstől
megrészegült régészek, és dülöngélünk lefelé
a véleményökonómia tárnáiban.
Nem hinném, hogy apáink álmai lennénk.

Elárvulunk, közösen a végső
elbizonytalanodás peremvidékén.
Úgy ropognak a kiszáradt agyagtáblák,
mint a megavasodott csokimikulás.

Csomagolásából sapkát és páncélt készítünk.
Szánkban szavakká olvadnak a mondatok,
majd betűkké, ahogy eltűnünk magunkból.
De mielőtt az afázia végleg eluralkodik rajtunk,

fogjátok meg egymás kezét,
mint az intézményesített gyerekek,
ha kell, hát szutykos kézzel is,
és súgjatok vidám éneket.

fotó: Neogrády-Kiss Barnabás

–

Hogy írás legyen belőle

Január 20-án voltam 33 éves. Azóta minden nap egy centi. Ilyen vagy olyan a vertikális skálán, attól függően mennyire volt átlagos, jó, vagy szar napom. Felkarcolom a barlang falára, hogy írás legyen belőle. Addig futnak, amíg élek.

It’d be so nice to hear a gentle, calming song.

But all this is just artificial. A fairy tale.

/this piece was “artwork of the day” at the Dinghi pop-up store in December, 2021/

–

Súgjatok vidám éneket

Egy lovagpáncél megpihen biciklizés közben egy kellemesnek tűnő dombocskán. Vagy elfáradt, vagy csak tűnődik valamin. Nincs benne test. Használtan vette a bicajt, de jó szolgálatot tesz, mikor menni kell. Jó kis bringa. Évente egyszer szükséges csupán elvinni szerelőhöz, hogy nézze át – kis generál, aztán csak felül rá és mehet akárhova. Nem paripa, de szinte olyan. Nem szennyezi a levegőt és a mozgástól legalább az ízületek sem rozsdásodnak be.

Olyan jó lenne valami kellemes, nyugtató dallamot hallani.

De ez mind csak utánzat. Mese.

(“Nap Műtárgya” volt a Dinghi pop-up boltban, december, 2021)

The light radiating from the displays is soft, warm and welcoming. Can be kindled into stories. It’s there everywhere, everytime. Glowing, and nourishing us somehow. On this meadow, life originates from this light. It grows flowers and recreates my grandparents’ sheep, despite the fact that they’re long gone. Only that memory remained, when the earth was shaking.

The umpteenth descendant of the Knight of the Woeful Countenance is at home here. He enjoys the warmth, and that how serene is everything.

// turn your screen brightness all the way up please! //

–

A búsképű lovag sokadik utódja otthon van

A monitorok lábánál fényben fürdik. Grál lovagok ereszkednek lefelé, ki tudja hova. A Grált keresik, de nem lesz meg. Digitális puttók virgonckodnak, a csillagok leköltöztek a juhokra. Nagyanyáméknak volt néhány, egyszer álltam közöttük mikor rohanni kezdtek. Úgy emlékszem remegett a föld.

A kijelzőkből áradó fény puha, meleg és szívélyes. Történeteket csiholhatunk belőle. Ott van mindig mindenhol. Világít és valahogy táplál. Ezen a mezőn belőle származik az élet. Virágokat nevel és újrateremti nagyanyámék birkáit, pedig rég nem élnek már. Csak az az emlék van meg, amikor remegett a föld.

A búsképű lovag sokadik utódja itt van otthon. Élvezi a meleget, és hogy olyan jámbor minden.

// a képernyő fényerejét tekerd fel kérlek! //

Swirling snow everywhere, but the willows are green, and the bald trees are acting like it. The air is glowing, the pale stars merge with the snow. The old xbox is telling stories and gives memories to my little brother. Stripped from its profanity, it’s a real magical device. Its effect is deep and mysterious.

As the air is freezing and the snow is relentlessly falling, I think about the village where I was a kid, when there was still a winter.

I often feel that I’m going home to a grove like this. I don’t become part of it, I’m there without me. But maybe I’m just homesick. Probably.

–

Találkozunk a füzeknél (vagy egy kis honvágy)

Sűrűn havazott és mind egy ágyban feküdtünk mikor egy katona benézett az ablakon. Nem jött be, de aztán egyiküket megkéselték, mert próbálták ugyan a falusiak a lányokat eldugni, az nem mindig sikerült. ’44 vége vagy ’45 eleje volt, nagyanyám így emlékszik. Csonka a jelenet, csak egy fal van meg belőle az ablakkal.

Mindenhol kavarog a hó, de a füzek zöldek, a kopasz fák meg úgy tesznek, mintha. Fénylik a levegő, a sápadt csillagok összeolvadnak a hóval. Az öreg xbox történeteket mesél és emlékeket ad az öcsémnek. Profánságától megfosztva igazi varázstárgy. Hatása mély és rejtélyes.

Ahogy a levegő megfagy és szakad a hó, eszembe jut a falu ahol gyerek voltam, mikor még volt tél.

Sokszor érzem, hogy egy ilyen ligetbe megyek haza. Nem leszek része, úgy vagyok ott, hogy nem vagyok. De lehet csak honvágyam van. Valószínűleg.

animation is joint work with Marina Sztefanu

installed at Kavics Attachment

But she will be sitting on this image forever now.