Our relationship is peculiar; sometimes they scare me, other times they show me something. They know the cracks in which they can dissolve, the flashes, the density and scarcity of noises in which they stride. They slip away in the sound of footsteps, in scratches, in the pressure of my body.

As of now, I am once again looking for them.

photos: Gergő Fülöp

//

Donnák János: Valami bent

Bent a bentlakókkal találkoztam (egyesek yōkai-ként is ismerhetik őket). Ritka ismerősök, eltűnő társak. Ismerem néhány lakhelyüket, vándorlásaik során hátrahagyott állomásaikat. Ámbár nehéz eldönteni, hogy tényleg továbbállnak, vagy jelenlétemre egyszerűen elnémulnak.

Furcsa a kapcsolatunk; néha megijesztenek, máskor megmutatnak valamit. Ismerik a repedéseket, amiben felszívódhatnak, a villanásokat, a hangok sűrűsödését és ritkulását, amiben tempóznak. Elillannak a léptek zajában, a kaparásokban, a testem nyomásában.

Most éppen keresem őket újra.

fotók: Fülöp Gergő

It would be difficult to say whether the insults to its body were caused by the outside world or by its self-mutilating, self-destructive actions, but apparently they are manifested as absence. The nature of the resulting void is twofold: what is a loss in terms of substance, is a chance to free oneself from the burden on the way to liberation. No one knows whether the Monster is mourning its losses, or whether it is merely in silent contemplation, waiting for something. It will not give an answer, that is certain.

Cover image: Jan Amos Comenius – Orbis sensualium pictus (Anima hominis/ The Soul of man)

photos: Gergő Fülöp

//

„A romantikus sületlenségeimmel, a kötődéseimmel, a láncaimmal, úgy kószálok közöttük, mint egy prehisztorikus szörnyeteg.” (Michel Houellebecq)

A Szörnyeteg a Kavicsban talált menedéket. Jelenléte ambivalens érzetet kelt: tolakodóan nagy, mégis, mintha nem akarna látható lenni. Közelebről megvizsgálva, bőrének felülete is különös: a rajta ejtett szúrások által, a teste áttetszővé vált, legalább annyira „van” mint „nincs” és legalább annyira szeretne létezni mint eltűnni. Személytelen tárgyszerűsége többrétegű: korunk rezignált embere, aki roskadozik múltja, jelene és jövője alatt, hatalmas erővel bír, de ezzel az erővel olykor kevéssé tud bánni.

Nehéz lenne megmondani, hogy testét ért sértéseket a külvilág, vagy önmarcangoló, önsorsrontó tettei okozták-e, szemmel látható azonban, hogy azok hiányként jelentkeznek rajta. A keletkezett űr természete kettős: ami az anyag szempontjából veszteség, az esély a tehertől való mentesülésre a felszabaduláshoz vezető úton. A Szörnyről senki sem tudja, hogy a veszteségeit fájlalja-e, avagy csupán csendes merengésbe vonult, és vár valamire. Válaszolni nem fog, annyi bizonyos.

Borítókép: Jan Amos Comenius – Orbis sensualium pictus (Anima hominis/ Az ember lelke)

fotók: Gergő Fülöp

Where does the desire come from to smile on the trees and run into the woods, of which we were afraid for a long time? Can be that we are still frightened, but maybe there is something in there that can not be found anywhere else, and we want exactly that. A lake, that is good to see, noises, that are good to hear. Something calming perhaps.

//

Rengeteg erdő, ragyogó víz

Honnan jön a vágy, hogy mosolyogjunk a fákra és befussunk az erdőbe, amitől amúgy sokáig féltünk? Nem biztos, hogy már nem félünk, de talán ragyog bent valami ami kint nincs, és nekünk az kell. Egy tó, amit jó látni, hangok, amiket jó hallani. Ami talán megnyugtat.

1. You can’t move, it’s like you’re paralyzed.
2. You’re sitting on some convex, soft matter.

And then again. The flashing images and questions melt into one. There’s no border between them, they become new concepts. From the rushing pictures, one stiffens again and that’s it: you’re calm. Reached a point where you no longer know that you’re you. When this state of mind passes, you realise that you just stared blankly. Or something like that.

//

A cselekvés nem opció

Van egy hely, ahova bárki elkerülhet. Ami csak arra jó, hogy visszanézve kérdéseket tegyél fel és kérdésekkel állj előre tekintve. A cselekvés nem opció.  Azt, hogy hogyan kerültél ide, pontosan te sem tudod, csak a vége felé jössz rá. Jó esetben. A kezdetek óta alakul ez a tér, mint azok a kövek, amiket a sós víz hosszú csepegése alakított ki, hol puhára, hol tűélesre. A világ, amit e pillanat előttig ismertél, innen már csak a korábbi emlékeken keresztül azonosítható. Az itt töltött idő alatt a külvilág megszűnik létezni, az eddig ismert idegenné válik. Dobozszerű környezetben állandóan mozgó kép. Ha kinézel a tájra, az alakok, színek összemosódnak, átfésült formává alakulnak, szalaggá olvadnak, helyenként megtörve egy vágással, utána jön egy élesen vagy puhábban pattogó ütem, majd újra vissza. Az egész kimerevedik, és csak túráztatja a figyelmed. Pillanatnyi időtöredékig érzékeled magad.

1. Nem tudsz mozogni, olyan, mintha megbénulnál.
2. Puha, domború anyagon ülsz.

És aztán újra, a felvillanó képek és kérdések összeolvadnak. Nincsen határ köztük, új fogalmakká alakulnak. A rohanó képek közül az egyik megint kimerevedik és kész: lenyugodtál, eljutottál addig, hogy már azt sem tudod, hogy te vagy. Mikor elmúlik ez az állapot, akkor jössz rá, hogy csak elbambultál. Vagy valami hasonló.

animation is joint work with Marina Sztefanu

at Kavics Attachment

Be it good, bad or everything in between, we can’t just step out of it. And if the equation goes badly, we receive an ever-present, tough frustration for an unseparable partner. In his installation, Davide di Votti revolves around this topic. The potential disharmony of mind and body. He tries to grasp and, to some extent, process the inevitability of this feeling.

His aim is to make it experiencable as much as it is possible. To condolence with the ones in the same boots, articulate that they are not alone, and for the others at least to try to achieve that they won’t judge so quickly, to realize that the burden is already heavy without them.

part of the program of Budapest Pride 2020

photos: Viktor Klug

He was roaming the region for some 40 years on his modified bicycles, collecting trash to make poetry from. He was excited by what blind chance brought before him, and by the idea that he could find something he’d never even considered before and then magically make something valuable out of it.

He would compose his ready-made and assemblage works from junk. Colourful pinwheels and mutilated dolls hacked onto thrown out bicycle wheels, resembling some sort of strange Eastern European dreamcatcher from a long forgotten tradition. Plastic flasks cut in half and filled with flamboyantly-coloured plastic flowers, placed carefully on this ever-growing body of art. He constantly re-invented the random objects he found, placing them in relation to each other, giving value to the worthless. Using smashed pottery, thrown-out glass and porcelain waste, he created untold fairy-tales, born as mosaics on the walls of his house.

Raw, independent creativity, which in itself is wonderful and very uplifting. Despite the fact that it’s gone now.

exhibited video: Peter Kerekes, József Balog Pribeník 66, 16mm film, 1996

photos: collected from locals (featured here: István Fülöp, Zoltán Leczo, Szilvia Czompoly)

In a situation like when you invite your friends over to have a good time. Eating, drinking, talking.