There is a place where everybody can get to. Which is only good for asking questions about the past, and look into the future with questions in mind. Action is not an option. You’re not even sure how you get here, you start to understand only when it’s about to end. In best case. This space is morphing since the beginning, like those rocks chiseled by salty water, smooth here, sharp like knife there. The world you knew up until this time, is only accessible through memories now. During the time spent here, the outside world ceases to exist. Everything you knew becomes alien. A perpetually moving image in a box-like environment. If you look out on the landscape, the shapes and colours mix together, they change into combed forms, melt into ribbons, interrupted by a cut here and there. After that comes a beat, bouncing sharply or softly, and then back again. The whole scene freezes, only tests your attention. You feel yourself for a fraction of time.

1. You can’t move, it’s like you’re paralyzed.
2. You’re sitting on some convex, soft matter.

And then again. The flashing images and questions melt into one. There’s no border between them, they become new concepts. From the rushing pictures, one stiffens again and that’s it: you’re calm. Reached a point where you no longer know that you’re you. When this state of mind passes, you realise that you just stared blankly. Or something like that.

//

A cselekvés nem opció

Van egy hely, ahova bárki elkerülhet. Ami csak arra jó, hogy visszanézve kérdéseket tegyél fel és kérdésekkel állj előre tekintve. A cselekvés nem opció.  Azt, hogy hogyan kerültél ide, pontosan te sem tudod, csak a vége felé jössz rá. Jó esetben. A kezdetek óta alakul ez a tér, mint azok a kövek, amiket a sós víz hosszú csepegése alakított ki, hol puhára, hol tűélesre. A világ, amit e pillanat előttig ismertél, innen már csak a korábbi emlékeken keresztül azonosítható. Az itt töltött idő alatt a külvilág megszűnik létezni, az eddig ismert idegenné válik. Dobozszerű környezetben állandóan mozgó kép. Ha kinézel a tájra, az alakok, színek összemosódnak, átfésült formává alakulnak, szalaggá olvadnak, helyenként megtörve egy vágással, utána jön egy élesen vagy puhábban pattogó ütem, majd újra vissza. Az egész kimerevedik, és csak túráztatja a figyelmed. Pillanatnyi időtöredékig érzékeled magad.

1. Nem tudsz mozogni, olyan, mintha megbénulnál.
2. Puha, domború anyagon ülsz.

És aztán újra, a felvillanó képek és kérdések összeolvadnak. Nincsen határ köztük, új fogalmakká alakulnak. A rohanó képek közül az egyik megint kimerevedik és kész: lenyugodtál, eljutottál addig, hogy már azt sem tudod, hogy te vagy. Mikor elmúlik ez az állapot, akkor jössz rá, hogy csak elbambultál. Vagy valami hasonló.